Sziasztok!
Az előző részben ott fejeztem be a történetet, hogy vasárnap este már időben megpróbáltam aludni, hiszen vártam a hétfői napot, mert sejtettem, hogy mehetek majd haza.
A hétfő reggel szokásosan indult, hajnalban vérnyomás és hőmérőzés, majd várakozás a reggelire, kötözésre. A hajnali rutin során kiderült, hogy aznap mehetek haza, hiszen a kis tartályomban a folyadék szintje alacsony volt, nem haladta meg a 10 ml-t. Izgatottan vártam a kötözést, mert mégis akkor derül ki, hogy kiveszik-e a csövet és mehetek-e haza.
8 óra után már mentünk is a kötözésre a szobatársammal, mindketten vártuk a döntést arról, hogy mehetünk-e haza végre. Amikor lementünk a kötözésre futtában láttuk a professzor urat is. Nem jött oda, de az ápolónőnek sikerült beszélnie vele még mielőtt belépett a műtőbe és mondta, hogy mehetünk ma haza. Ha emlékeztek a cső kivételéről már meséltem, hogy nem olyan szuper élmény, de utána egy óriási megkönnyebülés következik, hogy már nincs ott. A kötözésre úgy mentem, hogy fel voltam már erre az érzésre készülve. A szobatársam ment be elsőnek. Viszonylag sokáig bent volt, emlékszem lestem is, hogy mi történhet, hogy ilyen sokáig tart, mert emlékeim szerint gyorsabban történik ez. Amikor sorba kerültem és leültem az orvos és ápolónő elé már mindent értettem. Levették a kötéseim és elkezdték nézegetni az én csövemet is, mert mint kiderült az orvos, aki bevarrta a drain csövet nem végzett olyan jó munkát, vagy inkább túl jó munkát végzett? Az előző alkalomra mondott fájdalom elég gyorsan felülíródott egy sokkal kellemetlenebbel ugyanis ez alkalommal nem adta magát olyan könnyen a kis csövecském. Elkezdték nézegetni, darabolni az öltéseket, jobbra-balra húzgálták a csövet, miközben még a nyakamhoz volt rögzítve 1-2 varrattal, közben pedig „kedves” jelzőkkel illették az adott doktorurat, aki odavarrta a csövet. Szóval így történt, hogy ez a második csőkivétel egy eléggé meghatározó élményként maradt meg bennem és az első alkalomra azt mondanám, hogy szinte nem is fájt ehhez képest. Végül természetesen sikerült eltávolítani a csövet és leragasztották a sebem. Nem tudom pontosan mennyi ideig tarthatott ez a művelet, de rendesen beleizzadtam és még a könnyem is kicsordult nem tagadom, de azért nagyon jó érzés volt, hogy végre megszabadulhattam a csőtől és a kis tartályamtól.
A kötözés után szóltam Tamásnak és a szüleimnek, hogy 11 körül még rám néznek és kicserélik a kötést, de utána mehetek haza. Tamás dolgozott, hiszen ez egy hétfői nap volt, ezért anyu jött értem a klinikára. Miután értesítettem mindenkit a jó hírről elkezdtem összepakolni. Boldog voltam és jól is éreztem magam, a fájdalmaim nagy része eltűnt. 10 óra után a kezemből is kivették a branült, újabb csodás lyukat szereztem a kezemre és egy kisebb lila bevérzés foltot is ezúttal.
11 órára már nagyjából össze is pakoltam, ki is cserélték a kötést az utcaira, már csak a zárójelentés hiányzott. Tamás és anyu is megérkezett a klinikára. Tamás hozta a kis csomagot az ápolónőknek, de délre vissza kellett mennie dolgozni és mivel a zárójelentésem még nem kaptam meg ezért ott hagyott anyuval. Ekkor már át voltam öltözve, minden cuccom összepakolva és csak várakoztunk. Dél körül megkaptuk az ebédet is. Kérdezgettük az ápolónőket, hogy most mi történik, mert nekünk azt mondták 11-kor már mehetünk haza, de azóta se kaptunk zárójelentést. Az ápolónők csak annyit tudtak meg, hogy nem engednek minket el addig amíg a professzor úrral nem beszéltek, aki természetesen ekkor már nem tartózkodott a klinikán. Hiába mondtuk, hogy de a professzor úr mondta a kötözést végző ápolónőnek, hogy mehetünk haza, valahogy ez senkinek sem számított, szóval tovább várakoztunk. Ekkor már az ügyeletes orvosokhoz is odamentünk megkérdezni, hogy mikor kapjuk meg a zárójelentést, de ők csak annyit mondtak, hogy először nagy vizit lesz és majd utána írják meg. Visszamentünk a szobába, felöltözve az ágyon ülve vártuk a nagy vizitet, amire 1 órákor kellett volna, hogy sor kerüljön, de természetesen ez is késett. Vizitkor az ápolónők beszámolnak minden körteremben a jelenlegi helyzetről és nálunk azt mondták várunk az utcai kötésre és utána mehetünk haza. A szobatársammal összenéztünk és gondoltuk magunkban: hát az már rég megtörtént. Ez volt 2 órakor, a délelőttös ápolónőnk el is köszönt és sajnos ő is csak azt tudta mondani, hogy a professzor úr visszajelzésére várnak. Ekkor már nagyon türelmetlenek voltunk, anyu az összes apróját bedobálta már a parkoló automatába, hiszen már 11 óta ott volt. Ő kiment az autóba, kivitte a cuccaim nagy részét és én pedig tovább várakoztam. A délutános ápolónővel is beszéltünk és az ő tanácsára újra elindultunk a vizsgáló felé, ahol ekkor szinte az összes orvos ott tartózkodott a nagy vizit miatt. Fél 3 lehetett kb ekkor már és ekkor ért a nagy szerencse minket, mert egy ápolónő vagy orvos meghallotta a folyosóról, hogy miről van szó és beszólt, hogy „igen, a professzor úr azt mondta mehetnek haza”. Ez a mondat volt a megváltásunk, visszamentünk a szobánkba és 10 perc múlva meg is érkezett egy orvos a zárójelentésünkkel. A szomszéd szobában lévő lány is erre várt, úgyhogy mindhárman nagyon örültünk, hogy végre megkaptuk és indulhattunk haza.
Ez a története annak, hogy hogyan történhet meg az, hogy 6 órát kell várni egy zárójelentésre. 😀 Ha van hasonló történeted oszd meg velem. Biztosan más is járt már így a klinikán, vagy csak én tudtam ilyen helyzetbe kerülni?
3 órakor végre elindultunk haza, elköszöntünk egymástól az ápolónőkkel is, hogy reméljük most már többet nem találkozunk itt. Így a második alkalom után már én is nagyon reméltem, hogy erre nem kerül sor. A szobatársammal együtt léptünk ki az épületből, vele megbeszéltük, hogy valószínűleg az ellenőrzésen a rendelőben még találkozni fogunk. Anyu a klinika udvarának bejáratával szemben parkolt, gyorsan beszálltam a kocsiba és indultunk is haza. Sokkal jobban éreztem magam, mint az első műtét után. Ez annak köszönhető, hogy már tapasztalt voltam, nem féltem annyira megmozdítani a nyakam, tehát sokkal bátrabban mozogtam. Anyu felkísért a lakásba, elpakoltuk a cuccaink és beszélgettünk, csináltam egy kávét is neki. Tényleg sokkal aktívabb voltam, mint első alkalommal, lehet néha túlságosan is. 😀 Anyu megvárta amíg Tamás hazaért és csak utána indult haza.
Tamással aznap már csak pihentünk, beszélgettünk és élveztük, hogy itthon vagyok. Ha jól emlékszem ekkor volt, hogy egy finom borsókrémleves várt itthon. A kórházi vacsorák után ez egy igazi kulináris élmény volt.
Mivel ez a rész is igen hosszúra sikeredett ahhoz képest, hogy csak egy nap eseményeit írtam le benne ezért nem is folytatnám most. A következő részekben arról olvashattok, hogy mivel is telt el az a három hét, melyet otthon töltöttem a műtét után. Annyit elárulhatok nektek, hogy nem unatkoztam és aki már a kezdetektől velem van tudhatja, hogy december második felében történt az is, hogy elkezdtem írni a blogot. 🙂
Legyen csodás napotok!
Kriszta