Sziasztok!
Egy újabb blog bejegyzés, ami egy műtét napjáról fog szólni. Nagyon remélem, hogy ez lesz az utolsó blog poszt, amely egy ilyen napról kell, hogy szóljon. 2 elég volt, köszönöm szépen, nem szeretnék többet. 😀
Pénteken a szokásnál sokkal korábban keltünk, mivel fél 7-re már a klinikán kellett lennem. Előtte este már mindent összepakoltam, reggel csak fel kellett kelnem, fogat mosni, felöltözni és elindulni is a klinikára. Az utam először újra az ambulanciára vezetett, mint az első alkalommal. A rendelőben egy ismerős arc fogadott, a doktornő, aki az első műtét alkalmával fent az osztályon vizsgált meg a betegfelvételnél. Elvégezte a szokásos garattükrözést, majd gyorsan meg is beszéltük, hogy honnan is vagyok neki olyan ismerős. Ehhez hasonló beszélgetések még történtek aznap, hiszen nem olyan régen hagytam el a kórházat az előző műtét után.
Felmentünk az osztályra és ott is már úgy fogadtak, hogy „Jó reggelt Krisztina, már készítjük az ágyát”. Hát igen, ilyen az, ha az embert kis időkülönbséggel kétszer is műtik ugyanazon az osztályon. A „szokásos” helyemre kerültem, ugyanaz az ágy várt, melytől 2,5 hete búcsúztam el azzal a reménnyel, hogy többet nem találkozunk. Az ápolónők kedvesek voltak, a betegfelvételhez már előre kitöltötték az adataimat. Elköszöntem Tamástól, hiszen ő ment dolgozni és már fél 8-ra bent kellett, hogy legyen az irodában. Én pedig vártam, hogy megkapjam az ágyam. A betegfelvétel még nem történt meg, de bepakolhattam a kórterembe, hiszen az volt a terv, hogy aznap engem fognak másodikként műteni. Nyugodtan pakoltam a szobában a cuccaim, megismertem a szobatársam, amikor szóltak, hogy gyorsan menjek ki betegfelvételre, mert lehet én leszek mégis az első. Egy gyors betegfelvételt követően megkaptam a kórházi hálóinget és átöltöztem. Közben írtam Tamásnak, hogy lehet, hogy mégis első leszek. Gyors elugrottam mosdóba és mire kijöttem már ott vártak, hogy vigyenek le a műtőbe, már arra se volt időm, hogy szóljak Tamásnak, hogy visznek a műtőbe.
Nagyon gyorsan történtek az események, de nagyon éber voltam, hiszen a szokásos rutin így elmaradt. Nem kaptam meg a műtét előtt fél órával a nyugtatót. Az előző műtétnél ez a rész kicsit homályos volt, hiszen akkor már be voltam nyugtatózva, de most nem. Tisztán emlékszem mindenre, arra, hogy hol a műtő, amivel az előző alkalommal nem voltam tisztában. Emlékszem milyen volt felfeküdni az asztalra, ahogy takargatnak, hogy milyen beszélgetések zajlottak le a fejem felett, miközben arra vártam, hogy elaltassanak. Örülök, hogy ezt is megtapasztaltam, de nem mondom azt, hogy ha még egyszer odakerülnék nem választanám inkább a másik verziót, amikor kaptam nyugtatót. Azt már az első alkalommal is megéreztem, mikor beszúrták a tűt a kezembe, nos mondhatom, hogy a második alkalommal ez még kevésbé volt kellemes. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor azt mondja az ápolónő felváltva, hogy sajnálom (mert nyilván panaszkodtam, hogy fáj) és hogy nem bírja belenyomni a vénámba a tűt. Higgyétek el, nem kellemes érzés. 😀 Azóta már hozzászoktam, hogy a vérvétel az én esetemben soha nem fog könnyen menni. Miközben ott feküdtem beszélgettem az altatóorvossal is, hiszen az első műtétnél is ő volt bent. Megbeszéltük, hogy megint elmeséli a mesét altatás közben. Nagyon vártam már, hogy elérjünk ehhez a ponthoz, mert már mindent előkészítettek. Az infúzió be volt kötve, rajtam volt minden műszer és csak vártuk, hogy múljon az idő. A bent lévő emberek nyugodtan beszélgettek, én pedig csak ott feküdtem. Persze, nekik ez olyan, mint nekem, amikor reggel beérek az irodába és beszélgetek a többiekkel a reggeli kávé közben. De, amikor ott fekszel a műtőasztalon és a műtétre vársz nagyon lassan telik az idő. Amúgy erről szerintem egy egész bejegyzést tudnék írni, hogy miről is beszélgetnek az orvosok és ápolók, miközben várják a műtét kezdetét, de most ezt kihagyom. Egyetlen egy mondatot még kiemelnék, ami szintén nagyon megmaradt bennem. Ez pedig kb így hangzott: „Jajj de fiatal még”. Igazából nem vagyok biztos benne, hogy pontosan így mondta-e valaki a műtőben, de a hangsúlyra, amivel kimondta tisztán emlékszem. Aki élt már át hasonlót az tudja, hogy milyen ez, amikor az osztályon hasonló diagnózissal szinte csak idősek fekszenek és te vagy kb. mindig a legfiatalabb. Persze én sok esetről tudok, akik az én korosztályom és átestek ezen a műtéten, de úgy néz ki azért mégis meglepődnek az ápolók is egy-egy ilyen esetnél.
Egyszer csak megszólalt valaki, hogy mindjárt 8 óra most már kezdhetik az altatást. El se tudom mondani mennyire örültem, mikor meghallottam ezt a mondatot. Pedig igazából nem feküdtem olyan sokáig, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt ez a várakozás. Az aneszteziológus odaült a fejemhez és elkezdte mesélni a mesét és elaludtam.
A második műtét utáni felébredésem teljesen más volt, mint az elsőnél. Amikor felvittek a műtőből a párom most nem várt ott, de ezzel tisztában is voltam, hogy nem tud ott lenni. (Amúgy ennyi idő elteltével nagyon durva mennyire összemosódnak a két műtét emlékei…) Az első műtéttel ellentétben most sokkal éberebb voltam, miután kihoztak a műtőből. Az igaz volt most is, hogy még kb 2 órán keresztül nem teljesen voltam magamnál, de nem is tudtam úgy pihenni, mint az első műtét után. A szemem csukva volt, de kb állandóan éreztem a fájdalmat, főleg mikor megpróbáltam megmozdulni. A telefonom közben nagyon sokat rezgett, mert pont aznap érkezett meg a csomagom és a futár hívogatott. A szobatársnőm mindig felkelt és odatartotta a telefonom, de láttam, hogy ismeretlen szám, ezért mondtam neki, hogy nem lényeges, de még párszor eljátszottuk ezt. Igazán rendes volt tőle, hogy próbált segíteni, mert én meg se tudtam volna fogni akkor még a telefonom annyira gyenge voltam. Fél 1 körül kezdtem magamhoz térni és akkor már a kezembe is vettem a telefonom és küldtem helyzetjelentéses képet mindenkinek arról, hogy túlestem rajta és élek. Hát ez a kép kb ugyanolyan, mint az előző műtét után, de most is berakom nektek. Tamás ekkor érkezett meg a kórházba. Ő is lőtt rólam képet, erről látszik, hogy ezt a második műtétet sokkal lazábban kezeltem, mint az elsőt, pedig ekkor sokkal nagyobb fájdalmaim voltak. Az ivás is sokkal nehezebben ment, kaptam kétfajta fájdalomcsillapítót infúzióba, majd utána még egyet meg is ittam és csak akkor kezdtem el azt érezni, hogy a nyelés kevésbé fáj. Most, hogy visszaolvastam 1-2 beszélgetést látszik is, hogy be voltam gyógyszerezve. 😀
Ami sokat segített, hogy Tamás bent tudott lenni velem a kórházban. Az első műtét alkalmával többet voltam egyedül, de most úgy éreztem, hogy másodszor nem menne úgy, hogy annyira magamra legyek utalva. Szóval ez egy kettős érzés volt, mert bizonyos esetekben sokkal jobban viseltem a második műtétet, mint az elsőt, bizonyos esetekben pedig, ez a második jobban megviselt. A műtét utáni délutánt nem tudtam volna elképzelni nélküle, mert amíg az első műtét után vígan kikeltem az ágyból egyedül és elmentem a mosdóba, a második után ez sokkal jobban nehezemre esett. Az első nap csak is Tamás segítségével keltem ki az ágyból. De ez szerintem csak még erősebbé tetté a kapcsolatunk, hisz minden eddigi szégyenlősségem félre kellett raknom és engedni neki, hogy segítsen levetkőzni, felöltözni, fürdeni. Szavakkal nem is tudom kifejezni mennyire hálás vagyok neki, hogy ott volt velem és segített mindenben.
Ami még nagy különbség volt, hogy rengeteg vér/folyadék folyt ki belőlem. A drain-em kis tartályát 3x is cserélték aznap az ápolónők. Ez egy kicsit félelmetes volt és azt hittem emiatt sokkal tovább bent leszek majd a klinikán, mint az első műtét után.
A délutánt Tamás bent töltötte nálam, egészen 7 óráig ott volt. Miután elment megpróbáltam pihenni, sikerült is aludnom valamennyit, de 11 körül arra ébredtem fel, hogy fájdalmaim vannak újra. Szóval az első nap ezzel telt el leginkább, hogy próbáltam sokat inni, pihenni és közben fájdalomcsillapítót szedtem, hogy ezek mind jól menjenek. Így történt ez este is, fél 12-kor újabb fájdalomcsillapító és alvás újra. Az éjszaka további részét azt hiszem sikeresen átaludtam egészen hajnalig, hiszen 5 órakor a szokásos ébresztés következett és indulhatott egy újabb nap. De erről majd a következő részben írok, azt hiszem így is elég hosszú lett ez a rész. 😊
Legyen csodás napotok!
Kriszta