Sziasztok!
Azt hiszem valahol ott fejeztem be az előző részt, hogy szombaton, november 9-én haza érkeztünk a klinikáról a párommal és próbáltam egy olyan ülő/fekvő helyzetet találni, amiben pihenni tudtam. Az eredeti tervem az volt, hogy az ezt követő héten már itthonról dolgozni fogok, mivel a professzor úr is úgy állt hozzá a műtéthez, hogy pár nap és már meg se érzem. Ez a valóságban azért nem igazán így történt…
A szombati napon szerintem már rájöttem, hogy lehet, hogy jobb lenne még is, ha még egy hetet pihenéssel töltenék itthon. Erre úgy jöttem rá, hogy az első két nap nem telt a legkellemesebben el itthon. Amikor haza értem úgy éreztem, hogy visszatértem a való világba a kórház után és reflexből tettem volna a dolgom itthon. Nem komoly dolgokra kell gondolni, csak ilyen apróságokra, hogy a laptopom pakolgatom, bedugom a töltőjét a konnektorba, ilyesmi. Elég nagy sokk, amikor rájössz, hogy még ezeket a dolgokat se tudod egyedül megcsinálni, mert a töltő bedugásához le kell hajolni, erősebben meg kell nyomni valamit, vagy épp megemelni és ezeket fájdalom nélkül te magad nem tudod megcsinálni. Ez nagyon rossz érzés volt és mivel őszintén szeretnék írni a blogomban, ezért megírom pontosan, hogy is történt ez, ami amúgy visszatekintve nekem már vicces is, mert olyan abszurd helyzet volt. Szóval a párom odahozta a kanapéhoz a laptopom, hogy tudjak rajta videókat nézni, mivel a klinikán nem volt nálam a gépem. Miközben néztem egy videót a laptopom kijelezte, hogy hamarosan lemerül, ezért én persze egyből „pattantam fel”, hogy bedugjam töltőt. Persze ez a felpattanás a kanapéról hirtelen fájdalommal járt, majd az is, hogy megpróbáltam pakolgatni a dolgokat. Végül ott ültem a kanapén és elkeseredettségemben elkezdtem sírni, hogy még ezt sem tudom megcsinálni. Ez azért volt vicces, mert természetesen ahogy elkezdtem sírni attól még jobban elkezdett fájni a nyakam, majd pedig az orrom se tudtam kifújni, mert hát az még végképp fájdalmat okozott. Szerintem kínomban amúgy már félig nevettem, félig sírtam végül és utána megérkezett a megmentőm, a párom, aki segített megoldani ezt a komoly problémát és megnyugtatott, hogy nem lesz semmi gond, csak pihenjek.
A második komolyabb problémát itthon az alvás jelentette. Nem találtam egy olyan helyzetet, amikor nem éreztem volna úgy, hogy feszül a nyakam és a sebem. Kipróbáltam minden létező párnát itthon, aludtam a kanapén, majd az ágyunkban. Az idő múlásával természetes az alvásom javult, de az első pár napban még szenvedéssel telt, ezért nem voltam nagyon kipihent sem. A klinikán jobban ment az alvás, pedig ott is már mindenem fájt az egy pózban történő alvástól, de ott a fájdalomcsillapítók mindig segítettek az alvásban. 😀
A harmadik nehézséget a hajmosás okozta. Sajnálom, hogy nem készítettünk róla képet, hogy hogyan is valósult meg, pedig nagyon vicces volt. Én a zuhanyzóban állva, szemeteszsákkal és folpackkal betekerve a nyakam és feltestem, hogy nehogy a sebemet víz érje. A hajamat pedig a párom mosta, miközben én előre hajoltam. Nem volt könnyű, de sikerült és sokkal jobban éreztem magam végre tiszta hajjal.
Nagy szerencsém van, hogy ilyen szuper párom van, aki mindig támogat. Az első napokban itthon sem ettem semmi olyan ételt, ami nagyon szilárd lett volna és sok rágást igényelt volna. Reggelire általában zabkását ettem, és ebédre is valami krémlevest, főzeléket. Ezeket az első pár napban mind Tamás készítette nekem.
A napok múlásával egyre jobban éreztem magam és szerdán már az irodába is ellátogattam. 2-3 órát töltöttem bent és beszélgettem a munkatársaimmal, hogy mi újság bent az irodában és mi újság velem. Ekkor még szívószállal ittam a legtöbb esetben és olyan rendesek voltak, hogy a kávéhoz is kaptam bent is szívószálat tőlük. Nagyon jól esett egy kicsit már elszakadni itthonról. A beszélgetéssel csak egy gond volt, a hangom. Ha sokáig beszélgettem egy idő után teljesen elment, és nagyon vékony lett. Alapból egyáltalán nem hasonlított az eredeti állapotára. Ha sokáig beszéltem és még próbáltam hangosan is beszélni akkor egy idő után a fejem is megfájdult, ahogy próbáltam erőltetni és úgy éreztem, hogy nem kapok elég levegőt sem. Szóval a hosszútávú társaságban lét még nem volt a legkellemesebb emiatt, de azért nagyon jól esett.
A hétköznapokon igazából nem sok minden történt ezen kívül. Itthon voltam, pihentem, voltak közben látogatóim, szóval jól teltek a napok. Ez idő alatt egyáltalán nem aggódtam a citológiai eredményem miatt. Hétfőn és csütörtökön is beszéltem a professzor úr asszisztensével, mivel az volt a terv, hogy ha megérkezik az eredmény akkor csütörtökön megyek is vissza ellenőrzésre. Az eredmény sajnos nem érkezett meg még csütörtökön sem, ezért abban maradtunk, hogy egy hét múlva menjek vissza. Emiatt kicsit frusztrált voltam, hiszen senki nem nézett rá a sebemre 2 héten keresztül. Minden nap figyeltem, nézegettem a tükörben, hogyan gyógyul. Szerencsére minden rendben volt vele, nem gyulladt be. Részletesen majd a következő bejegyzésben írok nektek a sebem alakulásáról, ahol majd rakok be képeket, hogy hogyan is nézett ki.
Legyen csodás napotok!
Kriszta