Sziasztok!
A műtét napja elég korán elkezdődött. Reggel, inkább hajnalban, fél 5-kor ébresztett az éjszakás ápolónő. Mondhatom nem volt épp a legkellemesebb hajnalban felriadni arra, hogy az ápolónő beront a szobába és hangosan beszól, hogy jó reggelt. Nem is emlékszem már, hogy aznap elvégezték-e a reggeli rutint, de biztosan, ami lázmérésből és vérnyomásmérésből áll. Az első lépés az volt, hogy elmentem lezuhanyozni és lecseréltem a pizsamám. A műtét napján a kórház által biztosított hálóingben kell lenni.
A zuhanyzás után idegesen ülve, fekve vártam, hogy az ápolónők meghozzák a nyugtatót, amit fél órával azelőtt kap minden beteg, mielőtt leviszik a műtőbe.
7 óra környékén megérkezett az ápolónő a két tablettával, amit be kellett vennem. Elmentem mosdóba, majd bevettem a tablettákat és lefeküdtem az ágyba. Türelmetlenül vártam, hogy érezzek valami hatást, érezzem, hogy megnyugszom és nem idegeskedek többé, de nem éreztem semmit, majd egyszer csak elaludtam. Ezután kissé homályosak az események, szóval hatásos volt a nyugtató. Arra emlékszem, hogy egyszer csak belép valaki a kórterembe és megkérdezi, hogy le tudok-e menni vele a műtőbe a saját lábamon. Én pedig válaszoltam nagy nyugalommal, hogy persze. Levettem a szemüvegem és elindultam a folyosóra. Az egyik ápolónő szólt utánam, hogy a hajam fel kellene még magasabbra fogni a fejem tetejére, majd segített is ezt megcsinálni. Követtem az orvost, vagy műtéti asszisztenst, nem is tudom ki volt az. Beszálltunk a liftbe, majd arra emlékszem még, hogy belépünk a műtőbe és segít felfeküdni a műtőasztalra. Ezután minden műszert felhelyeztek a testemre és beszúrták a branült a kezembe. Ezt még a nyugtató hatása ellenére is éreztem, nem volt valami jó érzés. Egy nagyon kedves nő volt az aneszteziológus. Mesét mesélt nekem, miközben végezték az altatást. Arra is tisztán emlékszem, hogy elém rakják a maszkot és mélyeket lélegzem és türelmetlenül várom, hogy mikor alszom már el, mert előtte mindenkitől azt hallottam, hogy elé rakták a maszkot és már el is aludt. Majd egyszer csak elaludtam és ennyi volt.
A következő emlékem arról van, mikor kihoztak a műtőből. Már az osztályon voltunk és arra emlékszem, hogy nézelődtem az ágyról, miközben toltak be a szobámba és a párom kerestem, reméltem, hogy ott lesz. És igen, ott volt, megláttam és ez annyira megnyugtatott, hogy nyugodtan visszacsuktam a szemem és nem is emlékszem az ezután történtekre. Talán annyira emlékszem, hogy a párom ott áll az ágyam mellett és megkérdezi, hogy szóljon-e a szüleimnek, hogy kihoztak a műtőből és én pedig bólintottam, hogy igen. Majd ezután neki vissza kellett mennie dolgozni, én pedig visszaaludtam és kb 2 óra múlva tértem magamhoz. Hálás vagyok az ápolónőnek, aki a szemüvegem felrakta, miután visszahoztak a műtőből és legalább mikor kinyitottam a szemem rendesen láttam. Elővettem a telefonom, vagy is a szobatársam lánya segített és adta ide nekem és gyorsan csináltam is egy képet és elküldtem azoknak, akiktől már várt az üzenet, hogy hogy vagyok. Berakom nektek is ezt a képet, nem a legjobb minőségű, mert Messenger-ben készítettem, és nem is vagyok rajta valami szép, de ez így valóságos. Fél arcom narancssárgás színű volt még pár napig a jódtól és a hajam pedig a napok múlásával egyre kócosabb lett attól, hogy egy copfban volt napokon keresztül és ne feledkezzünk meg a csőről se, ami kilógott a nyakamból.
Ekkor kezdtem el inni is és ekkor vették le az infúziót is. Az ápolónő hozott be szívószálat, öntött nekem vizet a poharamba és mondta, hogy szép lassan kezdjek el inni és próbáljak meg minél többet. Nem volt a legkellemesebb az ivás, a nyelés kicsit fájdalmas volt, de a sok fájdalomcsillapító segített és egyre kevésbé éreztem fájdalmat. Megmozdulni nem igazán tudtam, önteni sem tudtam ekkor még vizet magamnak a poharamba se, mindig megkértem valakit, aki épp a szobában tartózkodott. Sajnos a párom ekkor nem tudott mellettem lenni, mivel dolgoznia kellett. Ja és azzal az érzéssel tértem észhez, hogy pisilnem kell. Az ápolónő vidáman mondta, hogy az jó hír és nevetett egyet. Segített felülni, felkelni, majd bekísért a mosdóba és így tudtam pisilni először a műtét után. Ekkor még úgy éreztem, hogy esélytelen, hogy meg tudjam mozdítani a fejem, mert minden mozdulat fájdalommal járt. Érdekes, hogy mennyire be tud állni az ember teste, feje egy pózba, hogy ha folyamatosan úgy áll a teste. Ennek ellenére én vidáman írtam vissza mindenkinek, hogy jól vagyok, túlestem a műtéten, vannak fájdalmaim, de túl lehet élni. Mint utólag kiderült a professzor úr járt bent nálam, de én akkor még aludtam így nem tudtam vele beszélni. Tehát arról még a műtét napján nem volt információm, hogy hogyan sikerült a műtét és szükség volt-e bármi más eltávolítására, vagy csak a göböm vették ki. (Most erről eszembe jutott, hogy a műtét előtti napon is járt bent a professzor úr a klinikán, ezt azt hiszem kifelejtettem az előző bejegyzésből.)
A délután többi része pihenéssel telt. 5 óra körül a párom is megérkezett a klinikára, nagyon örültem neki, hogy végre ott volt velem. Segített inni, felkelni az ágyból, ha mosdóba kellett mennem és csak egyszerűen ott volt mellettem. Sajnos gyorsan elérkezett a 7 óra és el kellett hagynia a kórtermet, de ez a pár óra is sokat jelentett, hogy ott volt mellettem.
Az este pihenéssel telt, amikor erősödött a fájdalom kértem újabb fájdalomcsillapítót és megpróbáltam aludni.
Már 8 óra körül el is aludtam és szerintem reggelig sikerült is aludni, vagyis nem emlékszem, hogy éjszaka felkeltem volna fájdalomcsillapítót kérni, de volt olyan éjszaka, amikor igen. Ha véletlen eszembe jut erről részlet akkor majd frissítem, vagy pontosítok a következő részben. De addig is…
Legyen csodás napotok!
Kriszta