Sziasztok!
A műtét után 2,5 napot töltöttem a klinikán. Ez az idő néha hosszúnak, néha rövidnek tűnt és néha az emlékeim keverednek a második műtét emlékeivel. Megpróbálok mindent beleadni, hogy felelevenítsem az emlékeim erről a pár napról. A műtétem szerdán volt és szombat délben hagytam el a kórházat. Ez a bejegyzés erről az időszakról fog szólni, amelyben nem pontosan sorban haladok az időben, hanem próbálok összefoglalóan írni erről a pár napról.
A műtét utáni éjszakán egy nagyon kedves, fiatal ápolónő volt, akinek igazán hálás vagyok, mert reggel nem hajnalban ébresztett. A pontos időre nem emlékszem, de általában 5 és 6 óra között jött be és szép csendben, úgyhogy mi még félig álomban voltunk a szobatársammal, megmérte a vérnyomásunk és a hőmérsékletünk, valamint kicserélte a draint. A tartály csere után minden reggel meg is mondta, hogy mennyi folyadék volt található benne. Ez azért volt fontos, mert a klinikáról csak akkor engednek ki, ha ez a mennyiség 10 ml alá csökken. Miután mindent megcsinált, óvatosan becsukta az ajtót és mondta, hogy nyugodtan aludjunk tovább. Szerencsére amíg a kórházban tartózkodtam minden nap ő volt az éjszakás ápolónő.
Ezen a napon már megkaptam az első „gégeműtött pépes” reggelim. Nem nézett ki olyan jól, de nagyon jól esett, hiszen már 1,5 napja nem ettem semmit. A reggeli és vacsora kb ugyanaz volt minden nap. 2 szelet kenyér és mellé valamilyen püré, amit nem sokszor sikerült kitalálni miből is lehetett, de nem volt olyan rossz. Az ebédek már kevésbé ízlettek nekem. A leves általában finom volt, azt mindig ettem, de a főételből általában csak keveset. Főtt darált hús volt valamilyen pürével, szósszal, ami sokszor édes volt és én valamiért azokért annyira nem rajongok. Nem sok ételről van képem, de rakok pár ízelítőt.
A reggeli után fél 9 körül megtörtént az első kötözésem. Szerencsére nem járt nagy fájdalmakkal, óvatosan le tudták szedni az előző kötést és nem nagyon mozgatták meg a csövet. A második napon már nem voltam ilyen szerencsés, mert akkor sikerült megrántaniuk a csövet a nyakamban és az elég nagy fájdalommal járt.
A kötözés után következett, hogy végre letusolhattam és felvehettem a saját pizsamámat. A zuhanyzás nem volt egyszerű, mert vigyázni kellett a draincsőre, kötésre és a branülre a kezemben. A legfájdalmasabb számomra a branül volt, nagyon kevés olyan pozíciót találtam a kezemnek, amiben nem fájt. Tehát egyedül nem tudtam volna ezt véghez vinni, ezért a párom beugrott a klinikára és segített letusolni. Nagyon jó érzés volt végre tisztának érezni magam és a saját pizsamámban visszabújni az ágyba.
Minden nap vártam a délután 5 órát, mert a párom általában ekkor jött be hozzám munka után. Ekkor beszélgettünk kicsit, közösen keresztrejtvényt fejtettünk, vagy csak ott ült mellettem miközben én pihentem. Természetesen a párom mellett a családom is meglátogatott és a barátnőm is. Olyankor mindig próbáltam vidám lenni és nekik is ezt átadni, hiszen a körülményekhez képest jól voltam és teljesen pozitívan, lelkesen álltama dolgokhoz.
A napom általában azzal telt, hogy telefonoztam, videókat néztem. Ha esetleg nagyobb fájdalmat éreztem akkor kértem fájdalomcsillapítót és ezt arra is kihasználtam, hogy ilyenkor próbáltam aludni egyet. Általában esténként is így történt az elalvás. Fájdalomcsillapító nélkül nem mindig sikerült elaludnom. Csütörtök este nem éreztem valami jól magam, ezért szóltam az ápolónőnek. A tüdőmben egy fura, szúró érzést éreztem és úgy éreztem mintha le is lenne valami rakódva a torkomban. Az ügyeletes orvos megvizsgált és szerencsére azt mondta, hogy nem lát semmit a torkomon, úgyhogy nyugodtan feküdjek vissza, nincs semmi gond. Majd másnap délelőtti vizitkor az orvos úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért kapjak antibiotikumot nehogy valami kialakuljon ebből. Az első adagot még a branülön keresztül adták be, de mivel panaszkodtam rá, hogy fájdalmas, ezért szerencsére aznap délután kivették a kezemből. Óriási megkönnyebbülés volt ez, végre újra tudtam használni a bal kezem is. Így már tudtam egyedül is tusolni és meg tudtam fésülni is a hajam, ami szintén nagyon jól esett.
A folyadék mennyisége szép fokozatosan csökkent. Péntek reggel 20 ml körül volt, szombat reggelre pedig már csak 7 ml. Ez azt jelentette, hogy ha az orvosok is úgy döntenek, és szerencsére úgy döntöttek, hogy kivették a csövet a nyakamból.
Szombat délelőtt a professzor úr is bejött a klinikára, mivel szóltak neki, hogy 10 ml alá csökkent a folyadék és rajta múlott, hogy mi is fog történni velem. Bejött megnézte, hogy vagyok és közölte, hogy 2 óra múlva már mehetek is haza. Miután a professzor úr elhagyta a kórtermet nem sokat kellett rá várni és ki is vették a draincsövet. Maga a cső eltávolítása elég kellemetlen érzés volt, de ez csak kb 20 percig tartott, majd utána nagyon jó érzés volt. A nyakam mozdításával járó fájdalmak nagy százaléka megszűnt. Már izgatottan vártam, hogy megérkezzen a párom, elmúljon a két óra és mehessek haza. Amíg várakoztam össze is pakoltam a cuccaim és át is öltöztem. Fél 12 körül megkaptam a zárójelentésem és a kötésem átcserélték az utcai kötésre, amiben már elhagyhattam a kórházat. Ekkor már csak egy nagyobb ragtapasszal volt leragasztva a sebem. Egy kevés folyadék még távozott a sebből, de ezután már szépen beszáradt.
12 óra körül meg is érkezett értem a párom, segített összepakolni a maradék cuccomat. Nagyon szépen megköszöntem az ápolónőknek, hogy gondomat viselték. A párom vitte az összes holmim, nagyon fura érzés volt kilépni a klinika épületéből 6 nap elszigeteltség után. Esküszöm még sétálni is fura volt kint a levegőn. Útközben haza felé még megálltunk a gyógyszertárban is, mert felírtak még 1 heti adag antibiotikumot. Először mikor hazaértünk nem igazán találtam a helyem, de végül a kanapén kényelembe helyezkedtem és pihentem a nap hátralévő részében.
A következő részben az elkövetkező 1 hétről írok majd nektek. Arról, hogy hogyan is teltek a napjaim otthon, hogyan változott a sebem állapota és milyen nehézségekbe ütköztem a mindennapi életben otthon a műtét után.
Legyen csodás napotok!
Kriszta